2014. szeptember 4., csütörtök

Twelfth

A piros Volkswagen lassan pásztázta a falu kis utcáit. A gimiből még ismerős volt számára a hely, nem egyszer volt már itt buliban. Acsowsky Dávid híres bulikat rendezett a házukban, egyikből sem hagyta ki a szőke öcsköst sem, de kétségtelen jó pesztra volt.
Ellenben most nem egy újabb buli miatt utazott fel Geri Szegedről. Lessa hívása miatt. A lány – bármennyire is gyűlölte a fiút – szólt neki, hogy Mark és Adrian esete gubancos, mi tovább, egy gordiuszi csomó. Beszélt arról, miként bántják a srácok Markot, és hogy Adrian hogyan tiporja el a fiút. Ezért sietett most az Acsowsky házhoz.
Mikor megérkezett, dühösen szállt ki a járműből – hisz egész úton spannolta magát – és eszeveszettül elkezdte nyomni a csengőt. Este tizenegy volt, de ez érdekelte a legkevésbé. Adrian nyitotta ki az ajtót, meglepettségét meg sem próbálta palástolni. 
- Mit keresel itt? – nézett rá értetlenül.
- Anyádat… Szerinted kihez jöttem öcsi? Egyedül vagy itthon? – kérdezte Geri gyilkos hangsúllyal. Adrian nem mozdult, nem is szólalt meg. Nem akarta beengedni a másikat. Őszintén félt tőle. – Jó, tehát egyedül vagy…
Geri be sem fejezte a mondatot, mikor belépett a házba, konkrétan félre lökve Adriant. Megállt a hatalmas előszoba közepén, karba tette a kezét és várta, hogy Adrian becsukja az ajtót. Mikor ez megtörtént, csak akkor szólalt meg.
- Mit szeretnél, hol verjem ki a balhét? Itt helyben, vagy jobb, ha a szobádban tépem meg a hajad? – szólt komolyan a barna. Nem is érdekelte, hogy úgy beszél, mint egy rossz tinilány, ideges volt.
- Kezdjük talán ott, hogy mit akarsz tőlem? Semmi közöm nincs hozzád, és nem is érdekelsz, főleg a látványos bemutatkozásod után. Inkább tűzd el a csíkot, amíg én mondom és nem a rendőrök visznek.
- Seggedet ne nyaljam ki? – vonta fel a szemöldökét Geri… - Bár úgy látom Hercegnő, anyuci-apuci tökéletes munkát végzett előttem.
- Mit akarsz tőlem?! – kérdezte Adrian, szinte már ordítva.
- Beszélni – mondta Geri nyugodtan. – Mint szerető, a szeretővel. A közös pontról az életünkben. Mark…
- Mi van vele? – kérdezte Adrian fintorogva.
Geri igazán egy nyugodt srác volt, mindig is, de egy valami igazán kiborította, méghozzá az Adrianéhoz hasonló beszéd. Ezért is történhetett meg az, hogy a szőke a saját házának patyolat falához lett hozzávágva.
- Előttem nem beszélhetsz így róla! És még hittem neki. Angyaltoll azt mondta szereted! Hát így szeretsz te embereket? Hogy vagy képes ilyeneket csinálni?  Magyarázd el nekem, tudatlan embernek, miért kell ezt tenned vele?
- Úgy sem értenéd… - szólt elhalkulva Adrian. Lesütötte a szemeit, nem nézett rá Gerire.
- Én ne érteném? Miért ne érteném?
- Mert nem tudod min kellene keresztül mennem! Egész életemben alám raktak mindent. Kitömtek pénzel és nem volt gondom! A szüleim le sem szartak, de minden egyebem megvolt a figyelmükön kívül! Kitagadnának! Ha tehetnék, minden meleget eltüntetnének a földről! A bátyám ugyan így! Senkim sem maradna! A barátaim is mind elhagynának! – Adrian szinte Geri arcába ordította a szavait. Rettegett azoktól a dolgoktól, amiket mondott a srácnak. Teljes szívéből félt tőlük.
- Alessa sem hagyta el Markot! Kiáll mellette, amíg te csak tolod őt lefelé! – szólt vissza Geri.
- Nem tudsz rólunk semmit! Markot sem ismered annyira, mint én!
- Hogy nem?! – kiáltotta Geri. Hátrált pár lépést, és otthagyta Adriant a falnál. – Kapj már az agyadhoz! Mit tudsz te? Tudod a szülinapját, esetleg a kedvenc kajáját. És az érzéseit? Te tudod, mit érez igazán? Neked beszélt róla?
- Nem… - suttogta a szőke. Geri testében az önelégültség áradt szét.
- Ő pont ugyan annyira fél ezektől, mint te. Az édesanyja nem, de az édesapja kitekerné a nyakát, ha tudná. Most nincsenek barátai, csak Alessa van ott neki egyedül. Szegény lány az egyetlen támasztéka, de nemsokára ő is megroppan. Mert ha még annyira rávennéd magad, hogy felhívod őt, miután letetted magad a luxusotthonotokban, talán nem lenne ennyire fájdalmas neki minden nap. Alessa mesélte el, hogy miket mondasz neki. És tudod, arról is beszélt, hogy Angyaltoll mosolyogva tűri. Ezt gondolom te is láttad. – Adrian lehajtott fejjel bólogatott – De amikor hazaér, néha azon gondolkodik, hogyha másoknak segít a penge, akkor neki is fog. És csak Alessa az, akire hallgat. Ha ő nem mondaná, hogy ne tegye, akkor már rég lenne pár hege.
- Nem! – kiáltotta bele Adrian. – Ő nem tenne ilyet! Ő ennél sokkal erősebb…
Geri felnevetett. Talán kínjában, vagy talán a szőke tudatlanságán, ezt maga sem tudta. Mégis, a gondolat, hogy Mark erős, egyszerűen röhejes volt.
- Most igazán bebizonyítottad, hogy nem ismered. De tudom, miért gondolod így. Azért, mert mindig is passzív voltál, igaz? Ő dédelgetett, ő volta védőfal a bántalmaktól. – Adrian lepetten nézett rá a srácra. – De képzeld el, ez egyáltalán nem ő. Ő a világ legédesebb sráca, a lelke tisztább bárkiénél. Mindig, mindenkinek a jót akarja. Ezért sínyli meg az életet. Mindig is szeretett másokat boldognak látni. Főleg azt, akit szeret. Ezért akar most téged boldognak látni! Miért nem adsz neki egy esélyt, hogy ő is boldog lehessen?
- Magyarázd el, hogy hogyan tehetném ezt! Anélkül, persze, hogy kárunk látná ebből… - Adrian karba tett kezekkel állt előtte.
Geri dühe nem tudott csillapodni, hisz a szőke mindig tudott olyat mondani ami csak olaj volt a tűzre. Bár elnyelte magában, Geri legszívesebben falhoz taszította volna Adriant újra és újra. Úgy érezte, teljesen madárnak nézi.
- Kezdjük azzal, hogy ebből már csak neked lehet bajod. Nem tudom, hogy tudtad ezt is kimagyarázni, de úgy látom mázlista kölyök vagy. Szerinted ki látna titeket, ha mondjuk néha felutaznátok a fővárosba? Vagy Markék házában? Ki köpne be, talán Alessa? Aki legszívesebben téged is darabokban látna? Megjegyzem, a csaj csak Angyaltollam miatt nem tépett még capfatokra.
- Még mindig nem érted, hogy ez így nem kóser?! – a hisztérikus ordítás vízhangot vert a házban. Egy percnyi feszült csönd követte, Adrian remegő hangja törte meg. – Bármit megtennék… Bármit, csak újra öleljen át…
- Tegyél érte! – nézett rá komolyan Geri. Nem tudta, hogy Adrian mit gondol komolyan és mit nem. Hiába volt vörös Adrian szeme, a két kék tenger így is orcátlanul hazudott.
- Tudom, hogy választanom kellene… De ez az egész egy rohadt lutri. Választhatom Markot, egy tinédzserkori szerelmet, ami ki tudja meddig tart. Talán ugyan olyan lesz, mint amilyen a tiétek volt. Egy tiszavirág éltű kapcsolatért áldozzam fel a jólétet és a jövőt, ami tele lehet még ilyen kapcsolatokkal. Te mit választanál? Őszintén, mit?
- Hogy mit? – szólt Geri, a választ pedig gondolkodás nélkül rávágta. – A jövőt.
Adrian szemei kikerekedtek. Ő arra számított, hogy a srác Markot választaná. De mégis, miért? Ha ennyire kiáll a srác mellett, akkor miért…?
- De köztünk van két hatalmas különbség. – szólt újra. Közelebb lépett Adrianhoz, olyan közel, hogy kicsit felé magasodott. – Először is, én boldogságban váltam el tőle. Egy év alatt sosem okoztam neki olyan fájdalmakat, amiket te csak a szavaiddal képes voltál alig fél év után. Másodszor… Én azóta is nyögöm azt a hibát, hogy elhagytam.
- Mi? – Adrian meglepődött. Megdörgölte a könnyes szemét és feszülten figyelt.
- Így igaz. Amikor elköltöztem, nem volt időm rá. És már kicsit unalmas is volt, az előtte való kicsapongó életmódom után. Úgy éreztem, amit szerettem eltűnt, vagy megváltozott benne. Aztán jöttek mások. Sokáig kúrogattam össze-vissza. Egészen addig csináltam ezt, amíg újra eszembe jutott az érzés, hogy milyen valakivel magam mellett ébredni, tudni a nevét az esemény után is. Én csak annyit tudok neked ajánlani, hogy addig szerezd vissza, amíg a tiéd akar lenni. Egyszer élsz öcsi, és akármi is lesz, boldogan kell élned.
- De… Ezt miért mondod nekem? Hisz itt az esély, hogy egy csettintéssel a tiéd legyen. Mégis engem ösztönzöl, hogy vállaljam magam és őt is. Miért?
- Túl fiatal vagy, hogy meglásd magadtól, de elmondom. Mint mondtam, addig tudod visszaszerezni, amíg ő is akarja. Ha ő akarná, hogy újra együtt legyünk, már akkor megcsalt volna, mikor megcsókoltam. Én már csak remélni tudok. Remélem, hogy egyszer elhagy az érzés, hogy megtalálok valaki mást. Remélem, hogy talál valakit, aki gondoskodik róla, úgy, ahogy én is tettem.
- Te jobban megérdemelnéd őt, mint én. De vissza fogom szerezni. És nem engedem, hogy újra bántsák! Örökké magam mellett akarom tudni. Megígérem! – szólt Adrian csillogó szemekkel. Elszántnak tűnt.
- Ne nekem ígérj. És sose ígérj semmit, főképp ne az örökkét. Mark ezt komolyabban szokta venni, mint bárki. Talán az ő esetében az „amíg lehet” jelző sokkal jobb.
- Megfogadom.
- Örülök. Akkor elintéztük, amit akartam. Jobb ha indulok, így is csak hajnalra érek haza. – mondta Geri, majd a tarkóját vakargatva hátra lépett. Arrébb lépett az ajtó fel, már a kilincsen volt a keze, mikor Adrian megszólította.
- Várj! – egy pillanatnyi csend, amíg Geri visszafordult. – Ha akarod, főzök neked egy kávét. Jól fog jönni.
A barna hajú egy apró mosollyal a szája szélén bólintott. Adrian elindult az előszoba végébe, majd jobbra fordult. Geri követte, hiába volt meg az emlékeiben a ház egy része. Tavaly őszről emlékezett még a piros-fekete bútorozású konyhára. Amíg a szőke fiú a szekrényekben nyúlkált, Geri a pultnak támaszkodott és szemügyre vette őt.
Megértette, hogy a srác nem volt teljesen felöltözve. Boxer és egy rongyosra hordott – de persze márkás – fehér felső volt rajta. Az ujja fel volt tűrve. Értette, mi vonzhatta annyira Markot. Édes gyerek volt ez az Adrian, igazi nyunyó. A kecses mozgása – egy fiúhoz képest persze – magával ragadta a tekintetet. A karja és lába viszonylag jól ki volt dolgozva, nem volt kifejezetten teli hatalmas izmokkal, de látszott, hogy erős. Szép lábai vannak és a feneke is… A teste maga a megtestesült álma minden aktívnak.
- Kérsz bele valamit? – kérdezte, miközben kitöltötte egy bögrébe a koffeinbombát.
- Feketén iszom. – mondta Geri, és odasétált a bögréért. Mikor a kezében volt, a pultnak támaszkodott. Adrian leutánozta a mozdulatot és nemes egyszerűséggel bámulni kezdte Gerit.
- Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét Geri.
- Semmi… - kapta a tekintetét a padlóra Adrian. Egész testével előre fordult. – Csak elsőre nem mondtam volna meg rólad, hogy ennyire jó arc vagy. Azt hittem, meg akarsz fenyegetni, hogy hagyjam békén őt a francba… Nagyon megijedtem tőled, mikor megláttalak az ajtóban… - vallott őszintén Adrian, végig a padlócsempét nézte.
Geri felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy a külseje sokak számára ijesztő lehetett. Magas, viszonylag sportos termetével, hosszú hajával és komor arcával, tokától bokáig bőrkabátban, fekete színben… Abban biztos volt, hogy a srác csak azért gondolta így, mert nem ismerte…
- Ha ez gimnazista koromban történik, akkor biztos kiverem belőled a szart is. De az egyetemen változtam. A lakótársaimtól felszedtem ezt-azt. Meg az is rájátszik, hogy kicsit több dolgot éltem meg, mint te.
- Lehetne egy kérdésem? – kérdezett a szőke, de meg sem várta a választ, úgy folytatta. – Milyen volt az előbújás? A barátaid, a szüleid felé? Vagy még nem…?
- Dehogy nem… - szólt keserédesen mosolyogva a magasabbik. – A barátaim jól fogadták. Keveseknek mondtam el, tizenegyedikben. Azért csak akkor, mert akkor éreztem azt, hogy már vannak önálló gondolataik és nem csak a szüleiktől hallott dolgok irányítják őket. A saját szüleimmel… Nos, totális katasztrófa. Anyám kiakadt, hogy mit képzelek magamról, hogy csak így bejelentem és kész. Hisztizett egy sort, hogy mi lesz az unokákkal, aztán pedig nekiállt bőgni. Az apám megint más tészta. Először én kaptam egy hatalmas pofont, aztán elkezdte szajkózni, hogy azt sem tudom, milyen az, mikor seggbebasznak valakit…
- Erre mit válaszoltál? – kérdezte Adrian izgalommal teli, mégis együtt érző hangon.
- Azt, hogy nagyon is tudom. Szépen kiosztottam. Részletesen elmeséltem, hogy mennyire szeretek más srácokat dugni, és egyéb dolgokat csinálni, amit nem részletezek itt. Akkor ő pofon vágott újra. Anyám ekkor kezdett sírni. Apám azt mondta, szedjem össze minden cuccom, takarodjak, ja és hogy ne merjek az öcsémhez szólni, akár egy szót. Mikor fent összeraktam néhány lényegesebb dolgot, amit tényleg vinni akartam, az öcsém besurrant. Talán nem hiszed el, de gratulált. A kis pöcsös gratulált, amiért bevállaltam és azt mondta, tisztel, amiért ezt így felvállaltam. Ismered az öcsémet, nem?
- De… - szólt Adrian. Számára is meglepő volt az egész, hisz az évfolyamtársuk, Fekete Bence az egyik legutálatosabb gyerek…
- Na látod. És pont ő áll mellém. Ebből gondolom azt, hogy csodák még léteznek. Egy valaki úgyis lesz, aki melletted áll, ha támadni fog a világ. Ez a valaki az lesz, akit szeretsz. De arra ne is számíts, hogyha előbújsz és pofára esel, bárki megvéd majd. A bántalmakat neked kell kiállnod és nem másnak. Talán meggyötörnek majd, talán úgy érzed majd, hogy ennél a halál is jobb, de jegyezd meg jól: Lehet, hogy másak vagyunk, lehet hogy azt hiszik, gyári hibásak vagyunk, de eltaposni sose tudnak majd minket. Talán mi vagyunk a mások, de ez tesz minket erőssé.
Adrian próbálta magában megemészteni a hallottakat és arra a véleményre jutott, hogy igaz, amit a másik mondott.
- Elindulok! – mondta Geri, majd maga mögé tette a poharat a pultra. Adrian kikísérte az ajtóig, ahol kezet fogtak.
- Köszönöm a jó tanácsokat. Jobb ember vagy, mit hittem.
- Én köszönöm. De hidd el, hogyha nem változnak a dolgok, megint meglátogatlak. Jó éjt. – szólta Geri, majd kilépett a csípősen hideg, tavasz végi éjszakába.
- Változni fognak! - Változni fognak! De... Lehetne még egy kérdésem?
- Persze! 
- Miért hívod őt Angyaltollnak? Jól kitaláltad, mert ez egy gyönyörű becenév.
- Azért, mert ő az egyetlen és legédesebb szárnya vesztett angyalom. Miattam vesztette el a szárnyát, bűnöztünk. Egy tolla az emlékem arról az éjszakáról. Azóta hívom Angyaltollnak, mióta már nem olyan ártatlan, mint egy megtestesült angyal... - szólt Geri. Némiképp rébuszokban beszélt, de Adrian megértette és jót mosolygott. - Viszont most már tényleg megyek. Jó éjt!

- Neked is! – szólt Adrian, majd becsukta az ajtót. Miközben bezárta, kellemes érzés terült a testére. Elhatározta magában, holnap minden megváltozik.

1 megjegyzés: