Sziasztok 2.0

Hát itthon vagyok újra (frissen és üdén), lázas betegen. Én vagyok az egyetlen olyan ember, aki meg tud fázni azon a héten, amire nagyon régen várt. Mondjuk végiggyalogoltam mindent, ami csak tetőzte a helyzetet, úgyhogy most itthon vergődök és "imádkozom" hogy ne menjen 38,5 fölé a lázam (Tegnap 39,5 volt).
De, hogy ne csak panaszkodjak, elmondom miért csináltam meg ezt a 2.0-t:
A kis londoni utazásom rádöbbentett arra, hogy mennyire rossz is a befejező rész és ti jobbat érdemeltek annál. Teljesen átírom! Remélem nem tart már soká!

Nineteenth

Mark unottan nézett ki a fejéből egész nap, mikor nem volt bent nála senki. Akikkel egy szobában volt, mind vagy aludtak, vagy filmet néztek, de legalább csináltak valamit. Már azon volt, hogy nekilát haikuzni, mert azzal is agyonüthette volna az időt. Azzal is csak menekülni tud a gondolatai elől.

Állandóan fáj az arca, főképp az ajkai és a szemöldöke. Azt mondták, hogy forogni is csak óvatosan lehet, de mivel az is fájdalmat okoz, ha az oldalára fekszik, inkább maradt a hátán. Nagyon legyengült, már az egy hét alatt is. Enni evett volna, de abból is csak mértékkel lehetett. Látszott, hogy legalább öt kilót leadott. Azon csak mosolyogni tudott, mikor az anyja azt bizonygatta, hogy beesett az arca.

Ránézett a faliórára, fél kettőt mutatott. Majdnem egy egész napja kelt fel. Mindenki megfordult nála egyszer a huszonnégy órában, de abban biztos volt, hogy az anyja volt bent nála, mikor felkelt. Mindenki bejött, persze nem egyszerre. Az egész család és Lessáék is. És miért is ne jutott volna eszébe Adrian hiánya.

Nem tudta, mit érezzen a fiú iránt. Nem értette az egészet, hisz csak Adrian SMS-e miatt várt ott lent. Biztos volt abban, hogy ilyet nem tenne vele a másik. Biztos volt abban, hogy nem veretné el szándékosan… Remélte… Bízott benne…

Megemlítette délelőtt, hogy jó lenne beszélni a fiúval, mert tisztázni akarta a dolgaikat. Ezek után végképp nem tudta, mit csinálhatna. Pedig olyan szép volt az előző hét. Úgy látszott, minden visszaállt, de ezek után már semmi sem lesz a régi, mostanra már teljesen biztos ebben.

Végül is megunta a plafon bámulását és lehunyta a szemét. Sokáig küszködött, amíg sikerült álomba kényszerítenie magát.

***

Arra ébredt fel, hogy nagyon melege van. Sok volt a melegítőnadrág, és a vastag pulóver, főleg úgy, hogy lassan itt a nyár.

Nyitogatta a szemét, ösztönösen fordult volna oldalra, de szisszenve visszaesett a hátára. Mikor tényleg úgy érezte, hogy fel is akar valamit fogni a külvilágból, kinyitotta a szemét. Jobb keze mellett ott állt a szőke, ijedt arccal.

- Te meg mit keresel itt? – nézett rá furcsán Mark.

- Azt mondták, beszélni akartál velem és mondták, hogy bejöhetek.

- Miért, előtte nem tetted?

- Nem lehetett. Lessa megnyuvasztott volna, apukád meg kedvesen elmagyarázta, hogy amíg nem kéred, nem jöhetek be. – ecsetelte Adrian a tényállást.

- Király… - szólt Mark, majd támaszkodni kezdett. Próbálta a kezével feltolni magát, de visszahuppant. Adrian nem tudta hogyan segíthetne, de ösztönből nyúlt a fiú felé. – Hagyj!

Mark mérgesen nézett maga elé és kinyomta magát karból. – Húzd feljebb a párnát kérlek. – csak ennyit szólt a másikhoz. Miközben az a támlához húzta a párnát, Mark lehúzta a pulóverén a cipzárt. Egy sárga gólyatáboros felsőt viselt, nem volt túl vastag anyag… Mikor Mark hátra dőlt, Adrian ott állt mellette. Nem akart leülni.

- Mióta vagy itt? – kérdezte a barna.

- Nem rég, talán negyed órája. Mélyen aludtál, nem akartalak felkelteni. Már annak is örültem volna, ha álmodban látlak.

- Hagyjuk a cukormázas nyáltengert. – szólt Mark és mind a ketten arra gondoltak, hogy ez mennyire Lessa nyelvjárása. – Inkább beszéljünk arról, ami fontos. Miért küldted az üzenetet? Az előzményekről már hallottam.

- Ricsi elcsórta a telómat. Csak akkor vettem észre, hogy írt, mikor otthonról indultunk ide. Akkor hívott Lessa. Nem gondoltam volna, hogy meg fogja tenni amit akart.

- Ne akard beadni, hogy nem magad miatt nem szóltál róla. És ne érts félre, Lessára is haragszom, de ő legalább a segítségemre akart lenni, amíg te csak meresztetted a kerek segged otthon. – szólt Mark. Már kicsit ideges volt, de nem akarta, hogy ez nagyon látsszon. Persze mikor Adrian szólni akart, ő közbe vágott. – Ne merd azt mondani, hogy nem érthetem, mit veszítettél volna!

Adrian lehajtotta a fejét, úgy sandított fel a másikra. Minden dühét megértette, tudta, hogy megérdemli minden szavát. Porolja csak el rajta.

- Milyen volt az előbújás? – kérdezte halkabban a barna.

- Szörnyű. Végig remegett a térdem, a suliban mindenki elfordult tőlem, kivéve a tesómat. Ő áll mellettem, meg egy-két haverja. Vagyis, nem mindenki fordított nekem hátat. A lányok néha odajönnek beszélgetni és mondják, hogy ne is figyeljek a többiekre…

Mark egy hümmögéssel tudta le a választ. Adrian folytatta. – Tudom, hogy ez nem olyan mint neked volt…

- Ha még csak olyan lenne…

- Nem vagyok akkora szarban, mint te voltál, de az nem azt jelenti, hogy nem verem a fejem a falba, amiért cserben hagytalak. Sajnálom…

- Engem meg nem érdekel. – vonta meg a vállát a barna. Adrian furcsán nézett rá. – Jól hallottad! Adrian, még most is úgy beszélsz, mintha mindenkinek téged kéne sajnálnia!

- Én ilyet nem mondtam!

- Nem is! De hányszor gondoltál arra, hogy milyen lett volna, ha te vagy ott a fal előtt állva, leszorítva, várva arra, hogy eljöjjek? Sehányszor, ugye? – nézett rá mereven Mark. Adrian szégyenkezve hajtotta le a fejét. Mark megint hümmögött.

- Cserélnék veled.

- Mivan? – nézett a szőkére Mark.

- Igen, cserélnék. Egyrészről, hogy ne legyen ilyen rossz neked, hogy kapjak valamit abból, amit át kellett élned. Másodszor azért, hogy én is könnyedén szidhassak bárkit.

- Mert szerinted én jókedvemből cseszegetlek? – kérdezte Mark felháborodva. Hangját is hangosabbra vette. – Szerinted kinek a rosszabb? Tudom, téged kitagadnak a szüleid és elveszetted a barátaidat. Jaj, de sajnállak… Képzeld, ha méltóztatsz elmondani nekik és együtt maradunk, még be is fogadtunk volna. Hidd el, lakhattál volna nálunk. Ennyi az, amiért te rinyáltál. És én mit mondjak? Ahányszor csak lehunyom a szememet, mindig látom Ricsi közeledő öklét és érzem, ahogy becsapódik valahova. Nem üt meg, nem fáj, de kísért a képe. És az üvegek a fejemben? Éreztem a szilánkokat, és elmondhatom, nem olyan mint egy cirógatás!

Adrian csak csendben állt Markkal szemben, majd pár perc némaság után leült a székre. Végignézett az ágyon, a benne fekvő fiún. Sosem gondolta volna, hogy ilyen szituációba kerülnek majd.

- Akkor szakítsunk! – szólt széttárva a kezeit a szőke.

- Ez lenne a legjobb. – szólt Mark beleegyezően. Adrian már meg sem lepődött. Mind a ketten tudták, hogy itt mostmár nincs miért harcolniuk.

- Attól még ne romoljon meg a kapcsolatunk… - Adrian csak próbálkozott. Nem akarta teljesen elveszteni Markot. Jóban akart lenni vele, hisz ha az elkövetkezendő három évben marni fogják egymást, az mindenkinek rossz lesz.

A köztük beállt mély csendben hallani lehetett, hogy az egyik felnőtt, akivel Mark egy kórteremben volt, kicsoszogott a folyosóra. A másik már időtlen idők óta eltűnt. Talán a kertben sétálgat.

- Nem lesz könnyű… De zárjuk le illőképp. – Adrian újra állt, a lehető legközelebb Markhoz.

- Csak nem smárolni akarsz?

- Miért ne? Egy csúnya történet szép vége…

Mark csak kuncogott rajta. Nem tűnt el minden haragja, de a szőke csak ritkán ilyen szentimentális és ezt nagyon szerette benne.

- Miért lenne vége? Hisz nem leszünk némák, ha egymáshoz szólunk. Bár nem lesz a régi, nem leszünk egy pár és legjobb barátok, jóban attól még lehetünk!

- Mint te és Geri? – nézett rá vigyorogva Adrian.

- Ne-hem! – rázta a fejét Mark. – Abból az esetből elég egy is… De majd megoldjuk.

- Megoldjuk. – mosolygott rá Adrian. Mark a kezére tette a sajátját és kicsit egyenesbe tolta magát, támaszték nélkül ült. – Utoljára?

- Utoljára. – bólintott Mark Adrian pedig lehajolt.

Óvatosan vette ajkai birtokába a másik sebzettjeit. Keserédes volt ez az egész, mert mindkettejük oldalát furkálta a gondolat, hogy nem lesz több ilyen.

Hosszúra nyújtották az egészet és akármit is éreztek a másik iránt, élvezték a pillanatot. Mikor elváltak, mosolyogtak. Adrian visszaült a székére, vérvörös fejjel, de mosolyogva. A hangulat máris oldottabb volt.

Beszélgettek, mindenféle értelmetlen dologról, de meg sem próbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mindenki tudta, hogy megtörtént. Jó is volt, rossz is volt, de épp ezért volt annyira átlagos.

Attól hogy mások voltak, pont ugyan olyanok voltak, mint a többiek.


Szóval szerintem rájöttetek, hogy ez az utolsó előtti rész. Mert még van egy, az viszont konkrétan az utolsó. Sajnálom hogy ilyen későn szólok,...

Eighteenth

Lessa hazament, mielőtt még elindultak volna a kórházba. Anita azt akarta, hogy pár ruhát szedjenek össze. Lili már nem volt náluk a hétvégén. Noémi magával vitte haza, miután bement meglátogatni a testvérét.

Ketten pakolásztak a szobában, Lessa a szekrénynél a polcok között, a nő pedig az alsóneműs fiókban. A lány ki akart venni egy felsőt legalulról, de azzal együtt kihúzott valami papír fecnit is, ami a földön landolt. Nyögve utána hajolt. Hóna alá csapta a fölsőt, majd széthajtotta a kis papírt. Megdöbbenve futtatta a sorokon a szemét.

- Mi az? – nézett rá a nő. Lessa felkapta a fejét. Improvizálnia kellett.

- Nem tudom. Valami jegyzetnek tűnik. Azt hiszem kémia. Ja, azt írja, hogy az alkáli földfémek a II.A sávban vannak. A berillium félfém, a rádium pedig radioaktív.. Vajon miért tette ezt ide?

- Nem tudom Alessa. Minden esetre olyan helyre kell tenni, ahol ha keresi, majd megtalálja.

Lessa bólintott, majd mikor a nő félre nézett, a farzsebébe gyűrte a lapot. Úgy gondolta, hogy ez a „kémiajegyzet” el kell jusson a címzetthez.

***

Másnap az ötödik órában voltak, épp végeztek egy dolgozattal, hatalmas volt a hangzavar, mikor Lessa telefonja zizegett egy rövid ritmust. Óvatosan vette elő. Megdöbbent, mikor a sorokra nézett.

Mark felébredt, érted megyek órák után! –Anyu

A lány Adrian felé pillantott. A fiú magányosan ült a sarokban és figyelte, ahogy a haverjai röhögcsélnek azon, mekkora baromságokat írt a másik.

Lessa előszedte a zsebéből a lapot és kisimította. Nem nézett bele, az a pár mondat is elég volt, hogy megszakadjon a szíve. A tanár elkezdett felírni nekik pár oldalszámot és feladatot, de már alig volt hátra két perc. Minden bizonnyal a házi volt. Mindet lekörmölte, majd elkezdett pakolni. Mikor meghallotta a tompa – felvételről szóló – csengőt, lassan felállt, de a helyén hagyta a holmiját. Itt volt órája. Adriant az ajtó felé menet kapta el.

- Felébredt – vetette elé a dolgot. – Mielőtt bármit is kérdeznél, ezt olvasd el.

Amint a fiú kezébe nyomta a lapot megfordult és visszaült a helyére. Előkészítette a következő tanórára a tankönyveket.

Adrian csak bámulta a lapot és gondolkodott. Teljesen elzsibbadt, egész testében érezte, hogy most nem tudja egy pár pillanatig használni. Felébredt! Ez az egy gondolat járt a fejében, amitől muszáj volt mosolyognia. Úgy érezte, most már semmi rossz nem történhet vele.

- Mozogj buzi! – szólt őt félretolva az egyik srác. Adrian rá sem hederített. Elkezdte bontogatni a papírt miközben a termébe indult. Odabenn, mikor nyugton leült, maga elé tette a lapot és Mark egyedi, viszonylag jól olvasható, dőlt-vékony betűit találta maga előtt.

2014. május 20.

ADRIAN!

Azért ragadtam papírt és tollat, hogy megörökítsem neked – vagy talán csak magamnak -, hogy mennyire gyűlöllek. Sosem mondanám ki hangosan, de amiről nem tudsz, az nem fáj, igaz? De nekem nagyon is fáj ez az egész, bármit is mondok. Gyűlölöm ezt az egészet, szívem szerint belerántanálak téged is, hogy ugyan úgy nyakig légy benne, mint én! Annyi a gond, hogy nem gyűlöllek eléggé. A szeretetet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el, és most hiába érzem úgy, hogy gyűlöllek, jobban szeretlek annál, hogy belerántsalak téged is.

Úgy érzem, hiába is papolnék a makacs fejednek, hogy kiállok melletted, hogy ameddig tart, melletted leszek, te nem hinnéd el. Netán élvezed, hogy nemet mondasz nekem? És azt, hogy annak nevezel, ami mindkettőnkre igaz?

Miért kell minden egyes alkalommal megforgatnod bennem azt a bizonyos tőrt? Akárhányszor csak kinyitod a szád, akárhányszor csak egy betűt is felém szólsz, mindig megszúrsz. De nem az fáj a legjobban, hogy szemérmetlenül káromolsz engem, hanem az, hogy van pofád azt mondani, hogy szeretsz.

Miért mondod? Miért nem mutatod? Néha, ha felhívtál volna, nem éreznék így. Talán ha egyszer egy héten megengedtél volna egy telefont, nem érezném azt, amit most. Meg akarok halni…

Nem miattad. Ne legyen ekkora az egód, senki vagy, miért épp miattad dobnám el azt a becses dolgot, amit az Úr adott a kezembe? Egyszerűen csak meg akarok halni, hogy ne halljam őket. Nem akarom azt hallani, hogy szidnak, nem akarok tovább mosolyogni. Már lassan az álmaimban, és a néma szobámban is ezt hallom. Csak egy tulajdonságom tett be nekem, de az nagyon. A gyávaság.

Gyáva vagyok felvágni az ereimet, felakasztani magam, vagy akármi más. Ez az egyetlen dolog, ami miatt még élek. Talán szerencse, talán balszerencse, de így tovább gyötrődöm.

Azt viszont magam sem tudom, miért mosolygok még mindig rád. Akármit mondtál, csak a szemedbe néztem és egy mosollyal tudtam le mindent. De mikor rád néztem, akármit tettél, elöntött egy kis boldogság és ettől a mosolyom kivételesen nem maszk volt... Eszembe juttattad azt, akibe beleszerettem.

Te voltál a szerény, de hangos szőke fiú. A gólyatáborban már egyből beleszerettem a küllemedbe. Mikor megismertelek igazán, úgy éreztem sosem lesz rossz napom, ha melletted lehetek. Mikor összejöttünk és megölelhettelek, úgy éreztem egy egész világot zárhatok a karjaimba. A varázs akkor kezdett eltűnni, mikor az első éjszaka után változni kezdtél. Nem is az zavar, hogy változtál, hanem az, hogy a barátaid fontosabbak lettek nálam. Csak találgatni tudok, de szerintem úgy érezted, hogy bármikor ott leszek neked, ha nyakig ér a szar, akkor is. És lám, így lett.

Álnok vagy Adrian, és mindennek ellenére én így is szeretlek. Hátba szúrtál, hogy szenvedjek, de a kegyelemdöféshez már nincs meg benned a bátorság. De én, megértelek. Túl sok forog kockán számodra. 

Bárcsak tudnám, igaz volt-e mindaz, amit magaménak tudtam, hogy te az igazi voltál-e! Bárcsak tudnám, miért szeretlek még mindig…

Miért vagy fontosabb nekem saját magamnál? Áruld el! Ha én nem tudom, akkor neked kell tudnod!

F. Mark

Adrian az ajkába harapott a végén. Be akart menni ma Markhoz. Mindenképpen be akart látogatni hozzá. Ezek után már tudta, hogy soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. Nem lesznek egy pár, sem barátok, talán egy életre elrontottak valami olyat, ami csodás is lehetett volna.

Mikor a tanár bejött a terembe, Adrian csak csinálta a dolgait üres fejjel. Hiába akart volna bemenni Markhoz, Gábor és Lessa - két olyan ember, akitől tartott – akadályozta meg őt ebben. Már csak abban reménykedett, hogy Mark eszébe jut és érdeklődik majd felőle. Akkor talán elmehet megbeszélni mindent.

Sziasztok, sajnálom a rövid részt, de csak ennyi jött. Remélem, nem nagy gond... A kövit igyekszem hosszabbra írni. 

Amúgy, Zsoo: Innen is üzenem, hogy tetszik a részlet a könyvedből, meg örülök a terveidnek és sok sikert hozzájuk. Hozzád lenne egy kérésem is... Rám tudnál írni E-mailen, ha még megvan a címem persze!

Seventeenth

Péntek este senki nem mehetett be, csak az orvos beszélt az ott lévőkkel. Törött orr, monokli, zúzódott bordák… Ez csak pár darab abból, amit felsorolt a doki. Adrian és Lessa közel ugyanazt érezték, csak máshogy viselték. A lány szemébe a napon már sokadszorra könnyek gyűltek, Adrian pedig csak a fejét fogta. El sem akarta hinni, hogy ez mind megtörténik.

Amikor hazafelé mentek, a bátyja meg sem szólalt. Mereven az utat nézte, gondolkodott. Még mindig nem tudta, hogyan viszonyuljon az öccséhez.

- Kérlek, szólj valamit! Egész este néma voltál… - szólt Adrian felé fordulva.

- Mit tudnék szólni? Kiderült hogy buzi vagy, jó tudni róla! – a mogorva kijelentés a szőke fiú szívéig hatolt. Pont ettől félt.

- És mi bajod van ezzel? – kérdezte ártatlan hangon.

A nagyobbik testvér lassított, majd leállt az út szélére. Felkapcsolta a kocsiban a villanyt, kikapcsolta az övét és az öccse felé nézett. Végigmérte a szintén az övet kikapcsoló fiút, és nem akarta elhinni, hogy eddig nem vette észre rajta…

- Ez nem normális, Adrian, fel kell fognod! Tudom, nem lehet ezt sehogy sem kiverni belőled, de akkor is, ez eltérő a normálistól, ami rossz…

- Mégis, honnan tudod, hogy ez rossz? Mert anyáék ezt mondták? Ők azt is mondták, hogy szeretnek minket! Ha szeretnének, akkor itt lennének velünk ilyenkor és nem azon kéne töprengenem, hogy kitagadnak-e! Mark apja így is szereti őt!

- Öcsi, nekem csak magával a gondolattal van bajom. Az, hogy előttem megcsókolsz egy srácot, meg hogy mit csinálsz vele amúgy… - az undor az idősebb, barna fiú hangjában kivehető volt.

- Úgy csinálsz, mintha ezentúl muszáj lenne előtted leélnem az életemet! Eddig sem tettem, ez után sem fogom! Ha nem akarod látni, hogy lesmárolok egy srácot, oké, meg is értem, nekem se túl kellemes, mikor azt nézem, hogy hogyan dugod le a nyelved minden második csaj torkán! Nem akarod tudni, mit csinálok az ágyban, oké, kompromisszumképes vagyok! Ha te nem kezdesz nekem mesélni a csajozós élményekről, én sem mesélem el, hogy milyen volt összefeküdni valakivel. Megegyeztünk?

- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű!

- Miért? – nézett rá dühösen Adrian. – Buzi vagyok, homokos, faszszopó, homár és ami fontos tényező, a lehető legnagyobb passzív a világon. A feléről fogalmad sincs, hogy mi az, vagy hogy milyen,  de nem is akarom, hogy tudd. Csak fogadd el, hogy különb vagyok tőled és ennyi az egész!

- Öcsi, én… - a fiú megakadt a mondatban. Igazából, már az meggyőzte, amit a szüleikről mondott. Persze nem tudott ugyan úgy viszonyulni a szőkéhez.

- Igen? - kérdezte Adrian, mikor megelégelte a bátyja hallgatását.

- Mióta vagy ilyen? Vagyis, mióta tudod? - kérdezte a másik. Próbálta elfogadni Adriant, azt, hogy ő más. Sikerült is neki, de az oldalát furkálta valami, amit a szülei neveltek belé. Egyszerűen nem tudta még leküzdeni az érzést, hogy Adrian rossz úton jár.

- Igazából sosem tetszettek a lányok. Valamiért sokkal inkább néztem a férfiakat. Először azt hittem, csak csodálom őket, amiért olyan jó testük van, aztán rájöttem, hogy tetszik nekem a testük. Marknál éreztem először olyasmit, amit mások szerelemnek mondtak. De azok után, amit anyáék mondtak, féltem...

- Anyáék azt is mondták, hogy az ilyen… - Dávid torkában akadt a szó, gyorsan megváltoztatta azt - a melegek a pokolra jutnak, mert az Úr gyűlöli a melegeket.

- Én Markkal ellentétben, nem hiszek. Sem Istenben, sem mennyben, sem pokolban. Ha van Isten, akkor ő tett ilyenné. Ha ő tett ilyenné, akkor miért mondják, hogy gyűlöl minket? Én hiszek abban, hogy van valami, ami miatt itt vagyunk, ami irányít minket, de nem tudom mi az. Érdekel még valami velem kapcsolatban, vagy vitatkozzunk tovább a nézeteinkről?

- Igazából, azt szeretném tudni, hogy miért nem sírsz. Ha valakivel ilyen történik, az álltában sír. Vagy talán nem szomorít el ez az egész?

- Dehogy nem! - kiáltott fel Adrian. - Nem tudom, miért nem teszem, de Mark mindennél fontosabb nekem. Imádom őt és azt kívánom, bárcsak a helyében lehetnék, hogy ne neki legyenek fájdalmai. Le akarom venni minden terhét a válláról. Az pedig, hogy az első volt, sok dologban, még jobban köt hozzá.  És nem mehetek be hozzá. Érted te ezt? Ha felébred, nem beszélhetek vele, amíg ő nem akarja és ez kiborító! És most változni fog az életem, hisz előbújok. Színt vallok az osztálynak kedden, már tudom is, hogyan. Csak rettentően félek, hogy senki nem áll majd mellettem.

- Én melletted leszek. Akármi van, fordulj hozzám jó? Ne anyáéknak mond, hanem nekem!

Adrian hitetlenül nézte a testvérét. Mindenre számított, csak arra nem, hogy hogy a testvére a pártjára áll. Ha tehette volna keresztül mászott volna az ülésen, hogy megölelje a bátyját. Pont Dávidból nem nézte volna ki ezt. Boldogan mosolygott a testvérére, aki ezt viszonozta.

Dávid visszacsatolt az övét, majd lekapcsolta az autóban a lámpát és újra elindult az autóval. Ez után a hazaúton végig beszélgettek. Adrian még az este elkezdte írni a fogalmazását irodalomórára. Nem kellett sokat gondolkodjon, a szavak csak úgy ömlöttek belőle.

***

A hétvégét a két fiatal feszülten várta végig. Míg Lessa a kórházban ült és várt, Adrian magába roskadt. A bátyjának megmutatta a fogalmazást, a srácnak tetszett. A nagyobbik Acsowsky fiú ígéretet tett. Ha az iskolában bárki bántaná az öccsét, annak az egyik legrevitensebb osztállyal gyűlik meg a baja.

A hétfő csendben telt. Ricsi nem jött be az iskolába és ezért nyugalom volt, bár Adrian gyomrában állandó és elmulaszthatatlan görcs volt Mark miatt. Semmit nem tudott róla egész hétvégén. Hiába hívogatta Lessa-t, a hétvégén folyamatosan elérhetetlen volt. A hétfői napon, amint a lány belépett a terembe, Adrian letámadta.

- Mi van vele? – kérdezte félrevonva a lányt, aki makacs volt és nem szólalt meg. – Mond, el kérlek! Senkitől nem tudhatom meg csak tőled. Megérdemlem a tudatlanságot, de kérlek, mondj valamit. Felébredt már, mi van vele, tudni valamit?

- Beszélek, csak fogd már be! – mordult rá a lány… - Esküszöm, mint egy hisztis liba, olyan vagy. Rosszabb, mint egy kínvallatás! Mindegy… Nem ébredt fel. Mindig van bent nála valaki, most épp Gábor, délután én és anya megyünk. Amikor csak lehet, bent vagyunk, hátha felébred…

- És a sérülések? Hallottam mik azok, de… Hogy néz ki? Lesznek fájdalmai, vagyis, nagyon rossz lesz neki?

- Esküszöm, még egy szó és lelőlek… - morgott a lány, majd feltolta a szemüvegét a feje búbjára. – Szerinted hogy nézne ki? Fel van szakadva az ajka, a szemöldöke is… A szeme körül hatalmas karikák, az orcája is teli van horzsolással. A fejével is csináltak valamit a szilánkok miatt, de nem jegyeztem meg, hogy mit… És ha most megbocsájtasz…

- Várj! Kérlek! Kérdezd meg…

- Nem kérdezek semmit, Acsowsky! – mordult rá a lány, majd lehunyta a szemét és megdörgölte az orrnyergét. Erős, fekete sminkje hibátlan maradt. – Csak hagyj békén, jó?!

Lessa ellökte a srácot és elviharzott a helyére. Ledobta a táskáját és kirohant a teremből. Adrian csak döbbenten nézett utána. A lány még sosem viselkedett így…

Mikor eljött a keddi irodalomóra, és a tanár a fogalmazások egyikét akarta hallani, de mindenki néma maradt. Adrian hirtelen állt fel a hosszú csendet székcsikorgással megszakítva.

- Én fogom felolvasni a fogalmazásomat. - jelentette ki határozottan. A lecke nélküli diákoknak semmi ellenvetése nem volt. Mikor a tanár is rábólintott, Adrian a kezébe vette a lapját. Keze remegve fogta a lapot, de próbált határozottan szólni. - Az 'Én vagyok' címet választottam a megadottak közül.

Torkában egy pillanatra megakadt a szó. Körbe nézett az osztályon, alig figyeltek rá néhányan, de azok, akiknek kellett, pont őt nézték. Csak azt sajnálta, hogy Mark nem hallhatja. Egy nagy levegő után kihúzta magát, beszélni kezdett.

Mindenki jól tudja, hogy ki vagyok, mégis, senki sem ismer. Tudjátok a nevemet, azt hiszitek, egyenlő vagyok vele, de akkor hatalmasat tévedtek. Mindig azt hittem, különb vagyok tőletek, hogy nem vagyok egy olyan szemét alak, mint néhányotok... Pedig rosszabb vagyok mindannyitoknál.

Talán emlékeztek, miért kezdtük el bántani Fere Markot. Azért, mert megcsókolt, és kiderült, hogy meleg. Mi ebben a rossz?  Titeket mivel bántott, hogy kiérdemelte azt, amit kapott? A sok ocsmány dolog, amit kapott, és amit látok most is... "Miért nem haltál meg, te..."  Ezt látom a legtöbbet a Facebook profilján, de tudjátok mit? Én ugyan ezt érdemelném. Hogy miért? Mert hagytam, hogy mindezt elszenvedje. Hagytam, hogy a szerelmem, a párom elvigye mindezt helyettem.

Jól hallottátok a szerelmemnek neveztem, mert az is. Az vagyok, amiért őt bántottátok! Amíg ő bátran vállalta és veletek nézett farkasszemet, én csak meghúztam magamat. Pedig mindennél fontosabb nekem. Tudjátok, hol van most? Kórházban, mert megverték azért aki.  Semmivel nem érdemelte ki. Gyűlöllek titeket, amiért megkeserítettétek az életét, de most azt akarom, hogy velem is ezt tegyétek. Csúfoljatok, verjetek meg, hogy vele lehessek. Ott akarok lenni mellette, de nem lehetek. Nem engedik.

Beszélni akartam vele, mialatt ez zajlott, de nem tehettem. Meg akartam csókolni az édes ajkait, annyiszor, ahányszor csak bántottam. A karjait akartam magam körül, hogy megóvjon tőletek, de rájöttem, hogy megvédeni csak saját magamat tudom. Ettől függetlenül még akarom a csókjait, az öleléseit, mert hiányzik. Rajta kívül még senki nem mondta nekem, hogy - ha csak kis időre is de - egyetlen vagyok a számára.

Éreztétek már, hogy szerelmesek vagytok? Mi ezt éreztük. Éreztétek már, hogy akit szeretsz, viszont szeret? Mert ő, szeretett engem. Azt nem tudom, hogy most is szeret-e, de én imádom őt. Azt érezték-e, hogy néha nem kellene más, csak egy éjszaka némán, mellette fekve a meleg ágyban, és csak úgy tudni, hogy örökké szeretni fog?

Ha a fiúk nem is, a lányok már ismerik az érzést. Mi is ezt éreztük. Ugyanígy akar mindenki érezni. Akkor Mark és én, miért ne érezhetünk ugyanígy? Azért, mert ugyanolyan neműek vagyunk? Azért, mert szerintetek mások vagyunk?  Pedig mind mások vagyunk, nincs két egyforma ember.

Kövezzetek meg, de úgy gondolom, hogy nincs fontosabb dolog annál, hogy szeretve légy. Ha elfogadjátok, ha nem, ez van. Ilyen vagyok, ilyen voltam. Ismertek azóta, amióta tudom magamról. Ha eddig nem féltetek, hogy rátok vetem magam, akkor most se tegyétek, mert higgyétek el, van nálatok jobb csávó is a világon.

Ennek az egésznek megint én voltam a lényege, mint hónapok óta mindennek. Sosem azt néztem, mi a jó másoknak. De most, hogy tudok arról, hogy mi van a szerelmemmel, mindennél jobban sajnálom, hogy gyáva voltam. Talán ha előbb elmondom, nem ő lenne ott Hatvanban, hanem én. Talán egyikünk sem.

Kérlek, inkább engem szidjatok. Nem fogom azt érezni, amit ő érzett, közel sem. Arra kérlek, hogy ha visszajön jövőre – ha visszajön és nem iratkozik át – akkor ne bántsátok. Olyan hatalmas kérés ez? Mi zavart benne? Amíg nem tudtátok semmi bajotok nem volt vele. Nem volt kirívó, nem smárolt le előttetek, nem mesélt arról, hogy miket csináltunk… Mert úgy, mint ti, én is olyanokat tudnék mesélni, amitől padlót fogtok, de nem teszem.

Egyelőre csak kérni tudlak titeket arra, hogy ne bántsátok őt, de szeretném, ha ez így lenne. Kapott már ő eleget, nem gondoljátok? Rosszabbat kapott, mint amit akárki érdemelne, de csak azért, mert rossz pillanatban volt rossz helyen. Azért, mert az, akit szeret – vagy talán már csak szeretett – hülye volt.

Ne legyetek hülyék. Ne legyetek némák, legyen meg a véleményetek. Ne legyetek vakok, de csak azt lássátok, amit akartok. Süketek se legyetek, mart hallanotok kell amit mondtam. Fel kell fognotok! Buzi vagyok, voltam és leszek, egész életemben a pasikat fogom szeretni, velük fogok smárolni, élni, szeretkezni. Fogadjátok el. És amíg nem dörgölöm az orrotok alá, szarjatok a fejemre magasról!

Én voltam, vagyok és leszek, Acsowsky Adrian a buzi, a homokos, a köcsög és mi-egyéb. Eddig sem tettem, tehát ezután sem foglak titeket bántani, vagy hozzátok érni. Csak hagyjatok élni…

Köszönöm a figyelmet!

Adrian levágta magát a székére és remegve várta a reakciót. Körbe nézett a termen, teljesen üres tekinteteket látott. Tátott szájak tömkelege – a tanáréval együtt – bámult rá. Lessa volt az egyetlen, aki csak unottan piszkálta a körmét.

- Öhm… Jól van gyerekek, akkor most… Most pedig következzen Petrarca… A tankönyv 156. oldalán találjátok az önéletrajzot… Olvassátok el néma csendben.

A tanárnak kérnie sem kellett volna. Csak a lapokat lehetett hallani, ahogy suhognak, majd ennek is vége lett. Adrian ádámcsutkája liftezett, ahogy hatalmasat nyelt. Túl volt rajta, de még csak most jött a java…