Nineteenth

Mark unottan nézett ki a fejéből egész nap, mikor nem volt bent nála senki. Akikkel egy szobában volt, mind vagy aludtak, vagy filmet néztek, de legalább csináltak valamit. Már azon volt, hogy nekilát haikuzni, mert azzal is agyonüthette volna az időt. Azzal is csak menekülni tud a gondolatai elől.

Állandóan fáj az arca, főképp az ajkai és a szemöldöke. Azt mondták, hogy forogni is csak óvatosan lehet, de mivel az is fájdalmat okoz, ha az oldalára fekszik, inkább maradt a hátán. Nagyon legyengült, már az egy hét alatt is. Enni evett volna, de abból is csak mértékkel lehetett. Látszott, hogy legalább öt kilót leadott. Azon csak mosolyogni tudott, mikor az anyja azt bizonygatta, hogy beesett az arca.

Ránézett a faliórára, fél kettőt mutatott. Majdnem egy egész napja kelt fel. Mindenki megfordult nála egyszer a huszonnégy órában, de abban biztos volt, hogy az anyja volt bent nála, mikor felkelt. Mindenki bejött, persze nem egyszerre. Az egész család és Lessáék is. És miért is ne jutott volna eszébe Adrian hiánya.

Nem tudta, mit érezzen a fiú iránt. Nem értette az egészet, hisz csak Adrian SMS-e miatt várt ott lent. Biztos volt abban, hogy ilyet nem tenne vele a másik. Biztos volt abban, hogy nem veretné el szándékosan… Remélte… Bízott benne…

Megemlítette délelőtt, hogy jó lenne beszélni a fiúval, mert tisztázni akarta a dolgaikat. Ezek után végképp nem tudta, mit csinálhatna. Pedig olyan szép volt az előző hét. Úgy látszott, minden visszaállt, de ezek után már semmi sem lesz a régi, mostanra már teljesen biztos ebben.

Végül is megunta a plafon bámulását és lehunyta a szemét. Sokáig küszködött, amíg sikerült álomba kényszerítenie magát.

***

Arra ébredt fel, hogy nagyon melege van. Sok volt a melegítőnadrág, és a vastag pulóver, főleg úgy, hogy lassan itt a nyár.

Nyitogatta a szemét, ösztönösen fordult volna oldalra, de szisszenve visszaesett a hátára. Mikor tényleg úgy érezte, hogy fel is akar valamit fogni a külvilágból, kinyitotta a szemét. Jobb keze mellett ott állt a szőke, ijedt arccal.

- Te meg mit keresel itt? – nézett rá furcsán Mark.

- Azt mondták, beszélni akartál velem és mondták, hogy bejöhetek.

- Miért, előtte nem tetted?

- Nem lehetett. Lessa megnyuvasztott volna, apukád meg kedvesen elmagyarázta, hogy amíg nem kéred, nem jöhetek be. – ecsetelte Adrian a tényállást.

- Király… - szólt Mark, majd támaszkodni kezdett. Próbálta a kezével feltolni magát, de visszahuppant. Adrian nem tudta hogyan segíthetne, de ösztönből nyúlt a fiú felé. – Hagyj!

Mark mérgesen nézett maga elé és kinyomta magát karból. – Húzd feljebb a párnát kérlek. – csak ennyit szólt a másikhoz. Miközben az a támlához húzta a párnát, Mark lehúzta a pulóverén a cipzárt. Egy sárga gólyatáboros felsőt viselt, nem volt túl vastag anyag… Mikor Mark hátra dőlt, Adrian ott állt mellette. Nem akart leülni.

- Mióta vagy itt? – kérdezte a barna.

- Nem rég, talán negyed órája. Mélyen aludtál, nem akartalak felkelteni. Már annak is örültem volna, ha álmodban látlak.

- Hagyjuk a cukormázas nyáltengert. – szólt Mark és mind a ketten arra gondoltak, hogy ez mennyire Lessa nyelvjárása. – Inkább beszéljünk arról, ami fontos. Miért küldted az üzenetet? Az előzményekről már hallottam.

- Ricsi elcsórta a telómat. Csak akkor vettem észre, hogy írt, mikor otthonról indultunk ide. Akkor hívott Lessa. Nem gondoltam volna, hogy meg fogja tenni amit akart.

- Ne akard beadni, hogy nem magad miatt nem szóltál róla. És ne érts félre, Lessára is haragszom, de ő legalább a segítségemre akart lenni, amíg te csak meresztetted a kerek segged otthon. – szólt Mark. Már kicsit ideges volt, de nem akarta, hogy ez nagyon látsszon. Persze mikor Adrian szólni akart, ő közbe vágott. – Ne merd azt mondani, hogy nem érthetem, mit veszítettél volna!

Adrian lehajtotta a fejét, úgy sandított fel a másikra. Minden dühét megértette, tudta, hogy megérdemli minden szavát. Porolja csak el rajta.

- Milyen volt az előbújás? – kérdezte halkabban a barna.

- Szörnyű. Végig remegett a térdem, a suliban mindenki elfordult tőlem, kivéve a tesómat. Ő áll mellettem, meg egy-két haverja. Vagyis, nem mindenki fordított nekem hátat. A lányok néha odajönnek beszélgetni és mondják, hogy ne is figyeljek a többiekre…

Mark egy hümmögéssel tudta le a választ. Adrian folytatta. – Tudom, hogy ez nem olyan mint neked volt…

- Ha még csak olyan lenne…

- Nem vagyok akkora szarban, mint te voltál, de az nem azt jelenti, hogy nem verem a fejem a falba, amiért cserben hagytalak. Sajnálom…

- Engem meg nem érdekel. – vonta meg a vállát a barna. Adrian furcsán nézett rá. – Jól hallottad! Adrian, még most is úgy beszélsz, mintha mindenkinek téged kéne sajnálnia!

- Én ilyet nem mondtam!

- Nem is! De hányszor gondoltál arra, hogy milyen lett volna, ha te vagy ott a fal előtt állva, leszorítva, várva arra, hogy eljöjjek? Sehányszor, ugye? – nézett rá mereven Mark. Adrian szégyenkezve hajtotta le a fejét. Mark megint hümmögött.

- Cserélnék veled.

- Mivan? – nézett a szőkére Mark.

- Igen, cserélnék. Egyrészről, hogy ne legyen ilyen rossz neked, hogy kapjak valamit abból, amit át kellett élned. Másodszor azért, hogy én is könnyedén szidhassak bárkit.

- Mert szerinted én jókedvemből cseszegetlek? – kérdezte Mark felháborodva. Hangját is hangosabbra vette. – Szerinted kinek a rosszabb? Tudom, téged kitagadnak a szüleid és elveszetted a barátaidat. Jaj, de sajnállak… Képzeld, ha méltóztatsz elmondani nekik és együtt maradunk, még be is fogadtunk volna. Hidd el, lakhattál volna nálunk. Ennyi az, amiért te rinyáltál. És én mit mondjak? Ahányszor csak lehunyom a szememet, mindig látom Ricsi közeledő öklét és érzem, ahogy becsapódik valahova. Nem üt meg, nem fáj, de kísért a képe. És az üvegek a fejemben? Éreztem a szilánkokat, és elmondhatom, nem olyan mint egy cirógatás!

Adrian csak csendben állt Markkal szemben, majd pár perc némaság után leült a székre. Végignézett az ágyon, a benne fekvő fiún. Sosem gondolta volna, hogy ilyen szituációba kerülnek majd.

- Akkor szakítsunk! – szólt széttárva a kezeit a szőke.

- Ez lenne a legjobb. – szólt Mark beleegyezően. Adrian már meg sem lepődött. Mind a ketten tudták, hogy itt mostmár nincs miért harcolniuk.

- Attól még ne romoljon meg a kapcsolatunk… - Adrian csak próbálkozott. Nem akarta teljesen elveszteni Markot. Jóban akart lenni vele, hisz ha az elkövetkezendő három évben marni fogják egymást, az mindenkinek rossz lesz.

A köztük beállt mély csendben hallani lehetett, hogy az egyik felnőtt, akivel Mark egy kórteremben volt, kicsoszogott a folyosóra. A másik már időtlen idők óta eltűnt. Talán a kertben sétálgat.

- Nem lesz könnyű… De zárjuk le illőképp. – Adrian újra állt, a lehető legközelebb Markhoz.

- Csak nem smárolni akarsz?

- Miért ne? Egy csúnya történet szép vége…

Mark csak kuncogott rajta. Nem tűnt el minden haragja, de a szőke csak ritkán ilyen szentimentális és ezt nagyon szerette benne.

- Miért lenne vége? Hisz nem leszünk némák, ha egymáshoz szólunk. Bár nem lesz a régi, nem leszünk egy pár és legjobb barátok, jóban attól még lehetünk!

- Mint te és Geri? – nézett rá vigyorogva Adrian.

- Ne-hem! – rázta a fejét Mark. – Abból az esetből elég egy is… De majd megoldjuk.

- Megoldjuk. – mosolygott rá Adrian. Mark a kezére tette a sajátját és kicsit egyenesbe tolta magát, támaszték nélkül ült. – Utoljára?

- Utoljára. – bólintott Mark Adrian pedig lehajolt.

Óvatosan vette ajkai birtokába a másik sebzettjeit. Keserédes volt ez az egész, mert mindkettejük oldalát furkálta a gondolat, hogy nem lesz több ilyen.

Hosszúra nyújtották az egészet és akármit is éreztek a másik iránt, élvezték a pillanatot. Mikor elváltak, mosolyogtak. Adrian visszaült a székére, vérvörös fejjel, de mosolyogva. A hangulat máris oldottabb volt.

Beszélgettek, mindenféle értelmetlen dologról, de meg sem próbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mindenki tudta, hogy megtörtént. Jó is volt, rossz is volt, de épp ezért volt annyira átlagos.

Attól hogy mások voltak, pont ugyan olyanok voltak, mint a többiek.


Szóval szerintem rájöttetek, hogy ez az utolsó előtti rész. Mert még van egy, az viszont konkrétan az utolsó. Sajnálom hogy ilyen későn szólok,...