Thirteenth

A hétfő újra hatalmas sújt rakott a három fiatal, Lessa, Adrian és Mark vállára. A zöld szemű srác jobbnak látta elszigetelni magát a külvilágtól és némi Tankcsapdát hallgatni. Hiába a tomboló, igaz szövegek, Mark fejében folyamatosan arról cikáztak a gondolatok, hogy mit gondolnak róla a többiek.

Mikor beült az osztálybam újra matek órára – immár sokkal erősebbnek érezte magát, mint a múlt héten – tomboltak benne az érzelmek. Talán a szövegek, talán csak a normális érzelmei, ezt nem tudta.

És a sors kegyetlensége lehetett az okozója annak, hogy mikor meglátta Adriant, amint belép és fintorog, elindult egy új refrén.

                                           „Gyere, gyere had fájjon! Harapj belém!”

                                          

Nem bírta ki, hogy ne fintorodjon el ő is. Szerette a számot, szerette Adriant is, mégis a szőke fiú fintora és a két mondat ráébresztette arra, hogy milyen undorító is, amit Adrian művel. Tűrni és várni a sült csirkét – esetükben Adrian coming out-ját – őrültség. Mark vagy lép, vagy hagyja veszni az egész kapcsolatot. Csak egyetlen gond volt az egésszel. Maga sem tudta mit tegyen.

Mindeközben Adrian a grimasz mögött rejtegette a félelmét. Egész éjjel jól aludt, hisz csak reggel jutott eszébe, mi lesz, ha eltaszította magától Markot és a fiú többé nem is akarja látni.

Mark felé fordulva ült, de csak az ajtót bámulta. Most más volt, mint eddig. Farmer nadrág volt rajta, és tornacipő, mint mindig. A felsője ellenben fekete volt. Lógott a válláról, Adrian tudta, hogy a bátyjáé, hisz a fiúnak nincs fekete ruhaneműje – kivéve pár zoknit és alsót. A fiú arca komoly volt, tekintete szomorú. Két perc után lehajtotta a fejét. Mások azt mondanák rá, megtört, de nem. Ahhoz sokkal több kell.

Mikor újra felnézett és az ajtón megint nem lépet be senki, Adrianra pillantott. Fáradt arcán egy cseppnyi vigyor jelent meg, majd újra elfordult. Ekkor pillantotta meg Lessát.

A lány szokás szerint talpig feketében volt, de most ő is változtatott. A ruhája egy fekete szoknyából – combközépig érő -, egy ugyan ilyen színű toppból és egy vastag pulóverből tevődött össze. Minden fiú furcsán nézett rá, hisz a lány még ünnepekkor is nadrágot és bakancsot visel. De persze ebből a ruházatból sem hiányozhatott a kedves 14 soros kedvence.

- Lessa! – szólt Adrian. Intett a lánynak, hogy lépjen közelebb. Furcsa arckifejezéssel, de a lány tette amit kértek. Mikor odaért a szőkéhez, az a fülébe suttogta, amit szeretett volna. A lány arca megkomolyodott, bólintott, majd folytatta útját és Mark mellé dobta le magát.

- Veled meg mi történt csajszi? – nézett végig rajta Mark. – Bár, a változást csak az előnyödre írhatjuk.

- Köszi… - szólt kicsit elpirulva. Nem akarta elmondani senkinek, de Dávid miatt viselte ezeket. Főként a szoknyát. Nem érezte magát kényelmetlenül, csak furcsa volt, hogy most sokkal több tekintet kísérte végig, miután elvált a szerelmétől és bejött a termébe. Nem a srác kérte a ruhák viselésére, nem is mondott semmi erre utalót, de Lessa úgy érezte, egyszer kipróbálhatja magát lányként is.

Elővette a telefonját a táskája oldalából – az viszont furcsa érzés volt, hogy a fekete anyagnak, ami körülölelt a lábait, nem volt zsebe – és elkezdett a jegyzetfüzetbe pötyögni néhány szót. Mikor végzett, Mark combjára fektette a készüléket. A néma beszéd legjobb formája volt most ez.

Mark ösztönösen az ölében kezdte el olvasni az üzenetet. Furcsállva vezette tekintetét a sorokon. Megvolt az, amit el kellett olvasnia, és Lessa véleménye erről.

Adrian azt mondta, adjam át, hogy találkozni akar. Elmenne hozzátok, de csak négyre, hogy véletlenül se lássanak titeket együtt.

Szerintem hagynod kéne, hogy kapálózzon egy kicsit. Legalább ennyit tegyen meg érted, ha nyugodt szívvel cseszeget itt. Sajnálom, tudom hogy fáj ezt hallanod, de az igazság mindig fáj!

Mark kitörölte az üzenetet és vissza adta Lessának a telefont. Semmitmondó arckifejezéssel nézett újra Adrianra. Mikor a fiúk tekintete összetalálkozott, megszólalt a becsengő. Mark csak bólogatott, és mikor Adrian megértette a gesztust, teljesen megkönnyebbülni látszott.

Mikor a tanár belépett a tanterembe, mindenki, aki nem oda tartozott elsietett a saját órájára. Adrian volt az utolsó, így vethetett egy pillantást Markra. Egyenes háttal állt a tanár előtt, arcán még mindig a semmitmondó kifejezés. A szőke fejében egy gondolat gyorsan cikázott végig, ahogy kilépett a teremből. Megtörhetetlen.

***

Mark már egy órája otthon volt. Kivételesen tényleg leült a történelemkönyvhöz, de csak mert a tanáruk halálos fenyegetések mellett tűzte ki a múlthéten a dolgozatot. Nagyon belemélyedt a lovag és lovagkori viselkedés témájába, különösképp érdekelte őt a téma.

Elképzelte magában, hogy ül lóháton. Látja a „díjként” felajánlott fiút, aki integet neki. Ő már a saját lován ült, míg az ellenfél - nem mellesleg, egy lány – még csak most ül fel a lovára. Aztán hatalmas botokkal elindultak egymás felé, és Mark sikeresen lelökte a lányt, ezzel elnyerte a lovagi torna „díját”.

Eme gyönyörű gondolatokból a kapucsengő ébresztette fel. Gyorsan ugrott fel, annyira, hogy zokniban kicsit megcsúszott a parkettán. Felvette a készüléket, és mikor Adrian jelezte, hogy ő jött meg, beengedte őt a lépcsőházba. A saját házuk ajtajába állt és feszülten várta, hogy a másik megjelenjen a lépcsőfordulóban.

Adrian végig lesütött szemmel ment, még a házban is a padlót nézte. Mark már most vegyes érzelmekkel volt tele. Nem akart beszélni a sráccal, közben minden vágya az volt, hogy kibéküljenek. Porba akarta tiporni, és úgy gondolta, Lessának igaza van. Egy kis gyötrést ő is megérdemel.

- Mit akartál? Mi olyan fontos, hogy hajlandó voltál eljönni egészen idáig érte? – kérdezte nyersen. Elsétált a nappali részbe és nekitámaszkodott a kanapé oldalnak. Kezeit karba tette és várta Adrian válaszát.

- Te… Te vagy olyan fontos. – szólt Adrian és még mindig nem nézett fel. Konkrétan Mark sötétszürke zokniját nézte. A fiú válaszul prüszkölt egyet. – Komolyan, azért jöttem, hogy kibéküljünk.

- Csak azt áruld el, mikor voltunk mi tényleg rosszban? Mikor a suliban ócsároltál, vagy mikor smároltunk és te bőgtél? Áruld el melyikre gondolsz! – Mark hangsúlya durva volt és véresen komoly. Kicsit bánta, hogy így vágta a srác fejéhez a szavakat, de így gondolta, ez volt az igazság, annál jobban pedig semmi nem fáj.

- A valós kapcsolatunkra. Amit négy fal között kellett éljünk…

- Mit hiszel, hogy pár nyálas szótól visszafutok hozzád? – nézett rá megvetően Mark. Adrian felemelte a fejét, végre látták egymást. – Akkor rég tévedsz. Azok után, amiket mondtál, amiket terjesztettél, ne is álmodj róla, hogy ennyivel vége minden gondnak.

- Kérlek, ne beszélj így velem! – mondta félhangosan, újra lefelé vezetve a tekintetét.

- Ne beszéljek így?! Akkor mondjam azt, amit te nekem? Mocskos buzizzak ország-világ előtt? Vagy netán sajnáltassam magam én is? Mert én nem tettem ezt Adrian! Engem ki sajnált? SENKI! Szegény Adriant megcsókolta egy srác, hogy lehet szegény ennyire szerencsétlen! Küldjük pokolra azt a másikat, amelyik ki merte mutatni amit érez! Öljünk ki belőle mindent, vágjunk hozzá szavakat, amiknek a súlyáról még fogalmunk sincsen! Áruld el, mire volt ez jó? Nem lehettél volna meg kussban, nem neked még rosszabbá kellett tenned!

- Nem tehetek róla, hogy miket vágnak a fejedhez. Amiket én mondtam, azokat pedig már nem tudom visszaszívni. És ne hidd azt, hogy a legnagyobb jókedvemben mondtam azokat! – szólt most a szőke. Hátizsákját ledobta a földre és közelebb sétált Markhoz. Nem ment nagyon közel, két lépésnyire tőle megállt. – Akárhányszor nevettem a fiúkkal, az nem volt igazi. Talán egyszer, mikor egy pillanatra elfelejtettem a gondokat. De akkor is ki kellett zökkentsen, hogy Ricsi újra a fejedhez vág valamit. Belülről égetett valami, hogy megvédjelek, de nem tehettem. Te is tudod az okát. Mindenki tudja.

- Akkor mégis, miért akarsz békülni?

- Mert szeretni akarlak, továbbra is! És azt szeretném, hogy szeress! Tudom, hogy nálad jobb embert sehol nem találnék…

- Köszönöm, de a seggnyalásból nem kérek. – rázta a barna tincseket Mark. Adrian közel lépett hozzá, nagyon közel. Megfogta a másik karját és úgy nézett a szemébe.

- Talán ez az volt, talán nem, a te dolgod eldönteni. De ez sajnos vagy nem sajnos, így igaz. Hol találok még egy olyan embert, aki az árulásomat nem bosszulja meg kétszeresen? Mondj egy embert, aki nem kívánna engem a pokolba, amiért így tettem! Csak neked van ilyen jó szíved!

Mark kicsit elpirult. Nem igazán volt oda azért, ha azt mondogatták neki, hogy jó a lelke, hatalmas a szíve. Ő csak szerette, ha az emberek mosolyognak körülötte. Olyankor ő is boldog volt. Ez nem jelentett semmit.

Ránézett Adrianra, de nem tudta megmondani, mit érezhetett. Máskor egy tökéletesen nyitott könyv volt számára a két kék tenger, most pedig annyi minden – érzelmek, ki nem mondott szavak, gondolatok – kavargott benne, hogy képtelenség lett volna akár egyetlen épkézláb dolgot is kiolvasni onnét.

- Figyelj… - szólt kicsit halkabban. Adrian szorítása erősebbé vált a karján, tagadhatatlanul idegesebb lett. – Én őszintén nem tudom. Szeretlek, és mindezek után is, aligha vagyok képes gyűlölni téged. De attól félek, ez az egész már nem lehet ugyan olyan. A sebeink - mert biztosan tudom, hogy te is kaptál hideget-meleget – nem fájnak ugyan úgy. De talán megpróbálhatjuk, újra.

Adrian nem kapcsolt egyből Mark szavaira, de a késleltetett reakció és a hirtelen kiviruló arc, majd a barna nyaka körül összefont karok lehetetlenül aranyos végeredményt hoztak össze. Míg Adrian az arcát Mark nyakba fújta, a másik szorosan visszaölelte. Rég nem voltak ilyen közel, annak tudatában, hogy bármikor megtehetik ezt.

A szőke elhajolt, de karjai még mindig a másik nyaka körül pihentek. Nem gondolkodott soká, Mark ajkaira tapadt. A csókjában minden érzelmét érezni lehetett. A megkönnyebbülést és a hatalmas vágyat.

Mark kezét Adrian arany tincseibe vezette és óvatosan megmarkolta. A másikkal a derekát fél kézzel simította. Kicsit lejjebb csúszott a keze, ezáltal besimíthatott a póló alá. Adrian bőre forró volt - vagy talán csak Mark keze lett volna olyan jeges?

- Menjünk a szobámba! – hadarta Adrian ajkaira, de arra már nem volt ideje, hogy levegőért kapjon. Csókba forrva indultak el a szoba felé teljesen vakon. Úgy festettek, mintha csak ügyetlenül keringőzni próbálnának. Egyszer egyikül vezetett, másszor a másik, de a végén sikeresen bejutottak a szobába. Mark belökte az ajtót és az ágyhoz mentek.

Adrian leült, Mark eldöntötte őt. Mark felgyűrte a szőke bordó felsőjét, keze határtalanul siklott el mindenhová. Másik kezével igyekezett fenntartani a támasztékát, amíg elvált Adriantól és lehúzta róla a pólót. Mikor elváltak, mind a ketten lihegtek. Mark felegyenesedett, hogy levegye a saját pólóját is. Csak nézte Adriant, aki lehunyt pillákkal pihegett. Lehetetlenül angyalinak látszott…

Amint újra felé került, a nyakát kezdte el szívogatni. Régóta hiányoztak már neki Adrian remegős sóhajai. Mikor a szőke halkan nyöszörögni kezdett egy ponton, Mark ott folytatta tovább. Néha erősebben szívta meg, mint ahogy szokta. Adriannak tetszett, de úgy érezte, ebből baj lehet.

- Mark, óvatosan! – szólt halkan, majd kevés csend után folytatta – Nyoma marad!

- Nem érdekel! – szólt a másik nyakába morogva a barna – Majd kimagyarázod, mint mindent!

Szabad keze Adrian combjára siklott, farmeron keresztül is érezte a gyönyörű combokat. Ajkival újra más irányt vett fel, a fiú mellkasára nyomott csókokat.

Kintről hangok jöttek és mind a ketten teljesen megdermedtek. Zörgések jöttek a nagyszoba felől, füleltek, hogy ki érhetett haza.

- Lili, kincsem vedd le a cipődet, aztán megkeresheted Markot! – a hang Anitától származott. Mark egyből felpattant, és félve nézett Adrianra. Ő maga nyugodt volt, nem is édesanyjától félt, inkább attól, hogy mit mondanak Lilinek.

- Öltözz fel és gyere ki ha megvagy. Én addig felvázolom a dolgokat anyámnak! – szólt és meg sem várva Adrian reakcióját kilépett a szobájából félmeztelenül.

A két nő, a nagymama és az unoka mind ránézett. Lili a félig levett szandálban rohant oda Markhoz, a fiú pedig boldogan kapta fel a kislányt, mikor az odaért hozzá.

- Mári képzeld, Mári képzeld! Itt fogok aludni veletek egész héten! – újságolta a kislány, miközben apró kezeivel átölelte Mark nyakát. Mark menet közben érdeklődve nézett édesanyjára.

- A nővéred ki kellett utazzon Németországba, azt mondta hogy talált kint egy munkát, amire fel is vennék. Lilit nem vihette magával. A bátyádra nem mertem volna bízni, ezért jött hozzánk… Mellesleg, miért nem vagy felöltözve? Meg fogsz fázni!

- Hát… - szólt Mark óvatosan, tűrve a karjában tartott kis szeretetbomba cuppogós puszi áradatát – A helyzet az, hogy én sem vagyok egyedül.

Anita furcsán nézett fel a fiára, majd az ajtóra néztek mind a ketten. Adrian mégsem vette fel a felsőjét, így lépett ki a kis család elé. Mark beharapta a száját, úgy mérte végig a kicsit elpirult szerelmét. Édesanyja Markot nézte furcsállva. Lili pedig belefúrta az arcát Mark vállába, mikor meglátta az ismeretlen fiút.

- Annyi a lényeg, hogy kibékültünk anyu. De ugye nem zavarunk, mert ha igen…

- Nem… - szólt a nő gyorsan – Dehogy is. Add Lilit, majd én játszom vele amíg ti elvagytok!

- Mama ne! – mondta a kislány és a nőre nézett. – Én játszok a fiúkkal!

- Igen anya, mi elleszünk! – mondta a fiú és lehajolt, hogy puszit adjon a nőnek. Mikor ellépett tőle és mosolyogva Adrian mellé állt, letette Lilit.

A kislány Mark lábába kapaszkodva nézett fel a fiúkra, akik csak Anita jóváhagyására vártak. A nő fejében szanaszét futkostak gondolatok. Úgy érezte, valami hasonlót fog látni pár év múlva, ha Mark tényleg felnő.

- Menjetek csak! –mondta a nő, Lili volt az első, aki befutott a szobába. Mark magához húzta Adriant és adott neki egy puszit. Mikor beléptek a szobába, csak behajtották az ajtót.

- Lili! Add ide a cipődet! – szólt Mark. – És mutatkozz be a barátomnak!

- Balogh Lili vagyok és öt éves! – szólt a kislány, ahogy Mark a cipőjével babrált. Két apró kezével megtámaszkodott a háta mögött és úgy nézte a szöszit. – Te meg az Adrian vagy!

- Igen. Acsowsky Adrian a nevem. – mosolygott félénken a fiú. Lili félredöntötte a fejét és megnézte magának Adriant. A fiúnak az jutott eszébe, hogy mennyire hasonlít ilyenkor a nagybátyjára.

- Hogy van a térded? – kérdezte, majd elkezdte a lábacskáit lóbálni, mikor arról lekerült a szandál.

Adrian értetlenül pillantott Markra. A fiú éppen felvette a felsőjét, majd Adrianhoz lépett a fiú sajátjával. A kislány türelmetlenül várta a választ.

- Tudod a focimeccsen megrúgtak. Máriékkal voltam lent. Tudod, mikor Mári haza kellett jöjjön, te meg sírtál. Annyira fájt, hogy megrúgtak?  - kérdezte a kislány. A fiúk megdöbbentek. A kislány ennyire figyelt volna?

- Nem fáj most már, akkor sem fájt nagyon. És azért sírtam, mert Marknak el kellett mennie. Sajnáltam, hogy nem maradhat a meccs végéig. De örülök, hogy te és az anyukád végig néztétek.

- Akkor jó! – mosolygott rá a kislány. – Ide ülsz mellém? – kérdezte és kétszer megpaskolta a jobb oldali helyet maga mellett. Adrian bólintva leült mellé. Édesnek találta, hogy a kislány ennyire szókimondó és ártatlan.

Mikor ő is ült, Lili felpattant és állt az ágy szélén. Mark mellé ült óvatosan és a kislány derekára tette a kezeit. Lili megfogta Adrian arcát két kézzel, majd mélyen belenézett a szemébe. Úgy nézte őt, mintha mondani akarna valamit a szemével.

A kislány ujjai belesimítottak Adrian hajába és ő elkönyvelte magának, hogy Mark barátja egy nagyon szép fiú. Úgy gondolta, hogy kedves is.

- Vigyázz Márira! A legjobb barátok megvédik egymást! Védd meg őt, ha bántják, jó? – kérdezte a kislány Adrian szemébe nézve továbbra is. – Ha nem teszed meg akkor elagyabugyállak!

- Rendben, nem szeretném, hogy elagyabugyálj! – szólt Adrian nevetve.

- Akkor jó! – mosolygott rá a kislány. – Mári elengedsz? Kiviszem a cipőmet a szekrénybe!

Mark így tett és a kislány lemászott az ágyról. Felkapta a cipőjét és páros lábbal ugrált ki a szobából. Adrian mosolyogva nézett rá Markra.

- Mári? – nézett rá kérdőn.

- Semmiség. Kiskorában nem tudta, vagy nem akarta kiejteni a K-betűt. A Márkira akartuk ránevelni, de mindig kihagyta a K-t és így lettem Mári.

- Aranyos! – jegyezte meg Adrian és adott egy rövid puszit Mark szájára. –Én is így hívlak majd!

- Meg ne próbáld! Azt csak Lilinek engedem meg! – vigyorgott Mark.

- Képzeld csak el, ahogy azt nyögöm: Mári. – szólt a másik és kitört belőle a féktelen nevetés. Mark elkezdte bökdösni az oldalát, erre csak a sok Ne! felkiáltás hangzott. A bökdösés csikizésbe váltott és mind a ketten nevettek.

- Fiúk! Játszunk valamit! Ki nevet a végén-t! – mondta a kislány, mihelyst belépett a szobába. Kezében ott csörgött az apró játék.

A fiúk abbahagyták a szórakozást, de a vágyakozó, szerelmes pillantás ottmaradt a szemükben. A délutánt azzal töltötték, hogy Lilivel játszottak, de sokszor a játék helyett egymást vizslatták.

Este, mikor muszáj volt, Adrian elhagyta a házat. A hazafelé úton zenét hallgatott, de gondolatatait csak a boldogság és a nyugalom töltötte ki.

Sziasztok, remélem nem lett nagyon összekapott, én igyekeztem. A jövőhéten is szeretettel várok mindenkit! ~YA