Eighth

Mark, mikor beért a házba, leült a kanapéra és elkezdte a telefonját nyomkodni. Facebookon egy üzenet várta. Adrian írta, hogy hívja fel. Csupa nagybetű, vagy ezer felkiáltó jel, ettől megrettent.

Mikor a srác nevét és mosolygós képét látta maga előtt, megnyomta a hívást és lehunyt szemmel emelte a füléhez a készüléket. Sokáig csengett. Rettegett attól, hogy nem veszi majd fel a telefont, attól is, hogy felveszi.

- Igen? – szólt bele a fiú komoran.

- Azt írtad, hívjalak. – szólt halkan Mark. Hangja bűnbánó volt, nagyon árulkodó.

- Ja. Bátyám azzal fogadott, mikor megjöttek, hogy jó esélyjel te meleg vagy. Azt mondta, tisztára úgy néztetek egymásra, mintha smárolni készülnétek. Én csak azt akarom tudni, hogy volt-e valami? Összejártok még? Van valami köztetek?

Mark megnémult a vonal másik végén. Nem tudta, megértené-e őt Adrian. Igazat kell mondania, úgy érezte.

- Lesmárolt. Újra szerelmet vallott nekem. De én nem szeretem. Jó volt vele, de nem…

- Figyelj! – szólt Adrian halkan. Nagyot sóhajtott, aztán szólalt meg újra – Jobb lenne, ha a sulin kívül most nem találkoznánk egy kicsit. Most összejöttek a dolgok, láthatod. Anyámék, meg a Geris ügy, a holnapi meccs és persze az év-végi vizsgákig sincs már sok…

- Ezek csak rossz kifogások! Beszéljük meg holn…

- Nem! Majd valamikor beszélünk, de nem holnap! Szia.

Ezzel vége lett a hívásnak. Mark a dohányzóasztalra rakta a telefont, Megfogta az egyik díszpárnát és a feje alá rakta és ráfeküdt. Sötét volt a házban, az ablakon besütött a holdfény. Zöld szemeit lehunyta és inkább nem próbálta meg gondolni a mai napot.

Kint aludt el a kanapén. Túl fáradt volt, hogy a szobájába menjen. A reggel is ott érte, felhúzott lábakkal, de betakarva a saját takarójával. Arra ébredt fel, hogy csörög a kulcs a zárban, de próbált visszaaludni egy kicsit. Nem igazán sikerült, mert két apró kéz kezdte el pödörni és kócolni a félhosszú tincseket.

- Szia Lili! – szólt Mark aprókat pislogva. rossz érzés volt a reggeli napfényt meglátni.

- Babám, mondtam, hogy ne keltsd fel! – szólt egy női hang. – Bár, mostmár ideje lenne felkelni öcsikém, fél egy van.

- Neked is jó reggelt Noémi. – szólt a fiú, majd a hátára feküd. Lili meg is ragadta az alkalmat, hogy a srác hasára üljön és elkezdje óvatosan ütögetni a mellkasát.

- Mári kelj fel! Mutatni akarok neked valamit! – szólt a kislány, mire Mark óvatosan felnyitotta a szemét. Az öt éves kislány jó húsban volt, haja rövid és barna, a szeme sötétkék, mint az anyjáé.

A csöppség leugrott az fiú hasáról és elővett egy apró, zöld valamit az egyik zacskóból. Boldogan Mutogatta Marknak, aki idő közben felülült és a hátára helyezte a takarót. A kislány egy apró fradi mezt viselt, ami csak kicsit volt nagyobb, mit ami jó rá. Ehhez farmer és tornacipő dukált.

A kislány a sarkára ült és Mark felé nyújtotta az apró madzagra lógatott sípot. Mark elvette és belefújt. Lili megfogta a madzagot és meghúzta, ezzel kirántotta a srác szájából a sípot, az pedig elnémult.

- Mári ez az enyém!

- Igen, a tiéd Bogaram. – szólt a fiú, majd az arcára mutatott. – Kérek egy puszit! – a kislány boldogan odahajolt, és cuppanós puszit adott a srácnak.

Mark felállt a kemény kanapéról, majd felkapta a lányt és fél karjával szorosan fogva vitte el, egészen a konyháig, ahol Noémi pakolászott. Megállt oldalt és ketten nézték, ahogy az apró, vékony lány – hisz még csak 26 éves – kipakolja a szatyrokat.

- Anyu, mit szólnál, ha kimennénk hárman a meccsre? Ma a haveromék játszanak. – nézett a tesójára Mark.

- Nekem mindegy öcsi, mikor van?

- Fél háromkor. Benne vagy te is Lili? – nézett rá a fiú. A kislány erősen bólogatott, annyira hadonászott, hogy megfejelte Markot. A fiú egyből a kislányra figyelt, aki a fejét dörgölgette. – Jól vagy, Bogaram? 

- Igen! Ez nem fájt, hisz én Fere vagyok! – szólt, majd Mark vállához bújt. Noémi és Mark összemosolyogtak, hisz a kislány eredeti neve Balogh Lili. Mégis, ő úgy tekint magára, mint Fere.

- Na gyere te kőfejű, megyünk, én megreggelizek, te meg eszel valami finomat, jó? – ezzel letette a kislányt, aki morcosan nézett rá, felfújt arccal. – Mi a baj?

- Nem vagyok kőfejű! – jelentette ki durcásan, majd elvonult az asztalhoz. Mark csak a fejét csóválta mosolyogva és nekikezdett megvajazni a kenyereket.

***

Mark a nyakában vitte ez apró lányt, aki így átlátott a magas falon. Elgondolkozva nézett a sok fiúra, meg a lelátóknál lézengő pár emberre.

- Mári, mi kinek szurkolunk? – kérdezte átkarolva a fiú homlokát.

- A piros-feketéknek.

- A másik csapat rossz? – kérdezte a kislány a fiúkat elnézve.

- Nem, de a csapat a mi városunké. Nekik illik szurkolni. És itt játszik a barátom. – magyarázott Mark mindent tudóan. Próbált nem mutatni semmilyen érzelmet, mikor azt mondta, barátom…

- Melyik barátod? – nézett rá furán Noémi.

- Adrián. A szőke, aki sokat lóg nálunk.

- Ja, tudom! Az a kis helyes gyerek. – szólt a nővére bólogatva.

Ekkor értek be a látókörbe. Ők is látták a focistákat, a focisták is őket. De csak egy valaki kapta fel a fejét Mark jóízű nevetésére. Megnyugodott, hisz a szíve mélyén azt akarta, hogy a srác eljöjjön. Este átgondolta az egészet, nem kellett ehhez sok idő. Hitt neki, hogy ő nem akarta, mert szereti.

Végig figyelte őt melegítés közben, ahogy óvatosan fellépkedett a legmagasabb részére a lelátónak, majd a nyakából leemelte a kislányt. A térdére ültette és átkarolta a derekát. A kislány hátra fordult, úgy beszélgetett a nagybátyjával.

Adriant megbabonáztam Mark csillogó szeme, ahogy a kislányra nézett. Merte azt feltételezni, hogy jobban szereti az apró lányt bárkinél. Ahogy beszélt róla, mindig érezni lehetett, hogy a kislányért az életét adná. Ez után az jutott Adrian eszébe, hogy vajon Mark megtenné-e ezt érte. Az életét adni a másikért, akár egyetlen mosolyért.

Adrian csak nézett előre céltalanul, mikor szóltak neki, hogy menni kéne, mert nemsoká kezdés. Mark is inkább rávette a kislányt, hogy hallgasson és figyelje a meccset. Bár ezzel sosem volt gond, mikor ténylegesen játszottak. Mikor a fiúk piros-feketében felvonultak a pályára, a kislány még utoljára felnézet a srácra.

- Mári, ki a barátod? Megmutatod?

- Látod a fiút, azt a nagyon magasat? – a kislány bólogatott – A tőle jobbra álló fiú az. Adriannak hívják.

- Neki szurkolunk?

- Igen! – mondta Mark, majd mikor felemelte a tekintetét a kislányról, egyből a szőkére pillantott. A kék íriszek pontosan őt nézték, boldog mosoly ült a csodás arcon.

A meccs elkezdődött. Hangos, trágár szavak, a bíró szidása és a taps mind velejárója volt a meccsnek. A félidőben Adrianék csapata vezetett. 4-2 volt az állás.

Alig kezdődött el a második félidő, Adriant nagyon csúnyán térden rúgták. A fiú elesett, Mark pedig kicsit erősebben markolta meg a térdét. Szíve szerint olyan rondákat ordított volna a srácnak aki megrúgta a szőke szerelmét, mint amilyet még soha nem mondott. Mindezeket csak az ölében tartott Lili miatt fojtotta el. A kislány teljes erejéből fujjogott, és azt ordította, hogy ez csúnya dolog volt!

Adrian fél perccel később felállt és lebicegett a pályáról. Váltott pár szót az edzővel, majd elindult a régi mosdók fel. Mikor sántikálva elhaladt a lelátó mellett, Mark szemébe nézett és a régi mosdók felé biccentett.

- Noémi, mindjárt jövök.

- Oké. Lili, jössz az én ölembe? – nézett rá a nő. A kislány bólogatott és az anyja ölébe ült.

Mark igyekezett feltűnésmentesen elmenni a régi, félig fallal beépített – és nem mellesleg nagyon büdös – helyre. A falon csempe, a piszoárok sárgák és persze a lepukkant budi kelléke a leszakadt, falnak támasztott és telefirkált vécéajtó.

Mark bement, Adriant is látta. Az üres fallal állt szemben, keresztbe tett karokkal. Szája sarkában apró mosoly ült, örült, hogy Mark ilyen hamar utána jött. Közelebb bicegett hozzá, tényleg fájt neki.

- Sajnálom! – mondta Mark szemébe nézve. – De örülök, hogy elmondtad.

- Nem haragszol? – nézett rá kérdőn a barna.

- Nem. Ha nem te kezdted, ha nem szereted, akkor nincs miért! – mondta a szőke, ezzel meghazudtolva a fiatal, vad, meggondolatlan mivoltát. Bátran állítható, hogy ilyen okosat és igazat még sosem szólt.

Mark megragadta a srác arcát gyengéden, majd szájon csókolta. A taps és őrjöngés szűrődött be kintről, valaki gólt lőtt, mégis olyan volt, mintha őket tapsolnák. Egyszerre érzett nyugalmat, boldogságot és örömet és ez jobb volt számára bármilyen testi örömnél. Mégis, rövidre sikerült a csók, mert eszébe jutott pár tényező, ami miatt nem itt kellene.

- A szüleid…? – nézett rá kíváncsian.

- Otthon. Kaptak valami fontos melót, naná, hogy cseszek eljönni. Mindegy, már megszoktam. A bátyám meg valami csajt fűzöget… - mondta, majd hangját visszafojtotta, úgy, hogy a suttogásnál is halkabban beszélhessen – Inkább csókolj meg újra.

Mark pedig nem habozott. Boldog volt, hogy megteheti. Ezt akarta tenni újra és újra, amíg meg nem fullad, mart úgy érezte, ez az egyetlen dolog, ami gátat szabhat a mértéktelen csókcsatának.

Lassan elindultak és Adrian csempézett falnak ütközött. Mark egyik keze a karját, a másik az oldalát simította, mégis a szőke kezei tétlenek lettek. Csak élvezte a ”kényeztetést”, amit kapott. Legalább öt perce nem váltak el és még csak nem is gyorsítottak. A pillanatot az örökkévalóságig akarták ilyen helyzetben tartani.

- Azt a kurva… - szólt egy hang kintről. Adrian reagált először és ellökte Markot. Nem nézte, hogy ki talált rájuk, csak elbicegett, olyan gyorsan, ahogy tudott. Mikor Mark felocsúdott, hogy mi is történt, már egyedül volt.

Döbbenten rohant ki az öltözőből, a két srácot kereste. Félre vonulva beszélgettek a pálya körüli fal mellett. Adrian Markra nézett és viszont. Adrian szemébe könnyek gyűltek, de mielőtt bármit is tett volna, Mark elment a lelátóhoz, próbálta visszanyelni a könnyeit.

- Noémi! – szólt a nőnek, aki meg is fordult. – Haza megyek! Otthon találkozunk! – mondta halkan a fiú, majd a nézőközönség fujjogni és káromkodni kezdett. Mark futásnak eredt, meg sem várta a nővére válaszát. Végig futott hazáig, néhány könny végigfolyt az arcán, majd lecsöppent az állán.

A házban nem a saját ajtajukon kopogott, hanem Lessáén. A lány nyitott neki ajtót. Mikor meglátta és feldolgozta, hogy a barátja sír, egyből átölelte. Behívta a házba, és az ajtót bevágta. Az első gondolata az volt, hogy meg fogja fojtani a szőkét, ha bármit is ártott a srácnak.


Sziasztok, itt Ayumu még mindig! Jaj, milyen jó érzés belegondolni abba, hogy mennyire utálhattok! De ez annyira jó érzés! De azért nem szeretnék csuklani, és anyukám sem, úgyhogy ne emlegessetek minket! - ha értitek...
Nos, azzal igazán nem mondok sokat, ha ide leírom, hogy innentől majdnem mindig csak egy apró napfény lesz a történetekben, de szíveket fogok melengetni néha.
Mellesleg, amíg ti ezt olvassátok, én hazafelé tartok a táboromból. Nem tudom jó időm volt-e... - mivel ütemeztem a részt, hogy ne kelljen estig várnotok! De most pusz-pusz! Love ya all!